Mesetár
– Fiúk, igazán segíthetnétek édesanyátoknak – kezdte Doromb nagyapó a reggelinél. – Nekem már nehezen hajlik a derekam.
– Mit segítsünk? – tömött a szájába Buksi egy jókora bundáskenyérdarabot.
– Leszedhetnétek a kertben az uborkát, hogy anyátok eltehesse télire.
– Gond egy szál se! – mókázott Tigris úgyszintén tele szájjal. – Már itt sem vagyunk.
– Nono, azért csak reggelizzetek meg rendesen – mondta nagyapó –, mert régi igazság, hogy az éhes munkásnak örökösen evésen jár az esze.
Bundafüles Subanagyot gyermekkacaj, énekhang és száraz ágak reccsenése zavarta fel a déli szunyókálásból. A hőség elől mindig rejtegetnie kellett a bundáját, ezért szokott ilyenkor a sűrű hűvös homályba húzódni, ahol háborítatlanul emlékezhet és álmodozhat, míg alkonyba nem száll a nap. Most azonban nem tudott odafigyelni az emlékeire meg az álmaira, mert egy zajos világ szétröppenő üzenetei mindegyre a bundafülébe akadtak. Várta, várta, hogy mikor szűnik már meg a zenebona, de aztán mégis a kíváncsisága győzött, s rászánta magát, hogy kikémleli a dolgot.
A vihar életre kelti a mesét
Egy szeszélyes áprilisi napon az apu meg én gombászni indultunk az erdőbe. Előző éjszaka nagy zuhé volt, de most hétágra sütött a nap, vakítóan csillogtak a keréknyomok, mintha csak egy láthatatlan kéz ezüstszőnyeget gördített volna elénk, hogy el ne tévedjünk. Kézen fogva mentünk, ha a templomtoronyból valaki látcsővel figyel, azt látja, hogy egy magas, fekete hajú, farmernadrágos férfi tarisznyával az oldalán nagy léptekkel rója az utat, mögötte egy kicsi, szöszke fejű emberke piros kezeslábasban futva igyekszik a nyomában.
Furcsavár felett éppen alkonyodott, mikor egy egérke végigsétált az utcán. A sűrűn hulló hópelyhek rátapadtak szürke bundácskájára, úgyhogy könnyen össze lehetett volna téveszteni holmi elgurult hólabdával. Cukoranyó mézeskalácsboltja előtt megállt, és vágyakozva nézte a kirakatüveg mögött sorakozó finomabbnál finomabb édességeket.
17. oldal / 17